ismertető

Nagybányát a tatárjárás után alapították német földről érkezett bányászok és aranymosók. 1327-ben említik először az oklevelek, ekkor még Zazarbánya néven. Két évvel később már városi rangban szólnak róla a források. Nagy Lajos király 1347-ben megerősítette a település lakóit kiváltságaikban és egyben biztosította őket arról, hogy a templomuk építéséhez szükséges követ és fát a város határain túli királyi, sőt, akár földesúri földekről is. Valószínűleg ekkor már küszöbön állt a gótikus stílusban épülő templom befejezése. Egy 1387-ben kelt szerződés a templom Szűz Mária oltára előtt köttetett, tehát ekkorra már biztosan felszentelték és használták a templomot. A szépen gyarapodó bányaváros fejlődését Luxemburgi Zsigmond király politikája törte derékba, aki 1411-ben Lazarevics István szerb nagyúr birtokába juttatta Nagybányát. Ezzel megszűnt a város függetlensége, innentől fogva nem csupán a királynak adózott, hanem földesurának is, aki belső ügyeibe is beleszólhatott. 1445-ben Hunyadi János kormányzó birtokába jutott a város, és a hagyomány úgy tartja, hogy ő építette a ma is álló tornyot. Mátyás királlyá választásával ismét királyi fennhatóság alá került Nagybánya és a király többszörösen megerősítette privilégiumaiban. Az ország három részre szakadása után Nagybánya általában Erdély fejedelmeinek a Magyar Királyság területén található hűbérbirtoka volt. 1547-ben Kopácsi István lutheránus prédikátor az egész várost, még a plébánost is protestáns hitre térítette és lelkészképző intézményt alapított Nagybányán, amely később nagy hírnévre tett szert. A protestánsok lutheránus és református ágakra való szakadása után a Szent István templomot a protestánsok szerezték meg, később azonban a kálvinistáké lett. 1673-ban Spankau tábornok az ellenreformáció jegyében kizavarta a reformátusokat a templomból, Thököly Imre idejében viszont a lakosság felkelt a császári elnyomás ellen és visszavette a templomot is 1678-ban. 1687-ben az újra berendezkedő császári adminisztráció a jezsuitáknak adományozta a templomot, amit aztán a Rákóczi-szabadságharc ideje alatt újra visszavett a város református lakossága. 1712-ben a császári hatalom immár harmadszor vette el fegyveres erővel a templomot és adta újfent a jezsuitáknak, akinek ekkoriban már nem volt szükségük a hányattatott sorsú épületre. A város reformátusai hiába folyamodtak több kérvényben a templomukért, azt nem kapták vissza, állaga így folyamatosan romlott. Az egyre roskatagabb épület köveit lassan kezdték elhordani, míg végül 1847-ben a városi tanács döntésére a torony kivételével felrobbantották a maradékot, köveit pedig építkezésekre adták el.

            A torony eredeti tetőszerkezete nem maradt fönn, sisakja az 1500-as évek végén leégett, ennek helyére 1619-ben került egy négy fiatornyos sisak Kaszai Farkas Péter irányítása alatt. 1699-ben már óra is volt a toronyban, amit 1705-ben újrazsindelyeztek. Egy 1754-es festményen még feltűnik ez a torony, ami 1769-ben egy villámcsapást követő tűzben leégett. 1770-ben Siesenpech György tervei szerinti barokk hatású bádog hagymasisakkal pótolták, de később ez is leégett. 1871-ben historizáló stílusban restaurálták a torony tetejét. Sajnos a Schulz Ferenc tervei alapján elvégzett munkálatok során a Hunyadi János idejéből fennmaradt csúcsíves ablakpárkányt is elbontották. A századfordulón Sztehlo Ottó vezetésével végeztek még kisebb felújítást a tornyon, azóta lényegében csak állagmegóvó munkálatok folytak rajta.

            A 40 méter magas, négyszögletű, impozáns kőtorony nyugati falában rozetta található, fölötte a város címerével. Déli falán a rossz állapotú Roland-dombormű a város egykori pallosjogának emléke. A kő-és fa csigalépcsőkön felkapaszkodó érdeklődő a torony tetejéről az egész várost és környékét szemügyre veheti.