Megye: Hargita megye.
Erdély régió.
Borszék a Gyergyói-havasok, a Kelemen-havasok és a
Besztercei-havasok tálálkozásánál, Gyergyószentmiklóstól 40 km-re
északra a Bor-patak völgyében fekvő Hargita megyei üdülőváros.
Közigazgatásilag és területileg Alsó- és Felsőborszékből tevődik
össze. Székelyföld legészakibb települése, mely híres fürdői miatt
vált turistaközponttá.
minden bizonnyal egy magyar szóból származik. Ebben az értelmezésben a bor szónak a jelentése borvízre, ásványvízre értendő. Az utótagot mint szeg használták sokáig (értve szeglet, sarok), de az idők során szék utótag lett belőle (vizes terület. .
Az 1500-as évektől már használatban
volt az itteni harminc bővizű borvízforrás. A település
határától négy kilométerre, kilencszáz méter magasan található a
fürdőtelep, melyek egykor a székelyek egész messze is elhordtak. A
XVIII. század első felében építették meg az itteni fürdőházat, a
század második felében már palackozásához is nekiláttak, majd
vegyelemezésére került sor a század utolsó éveiben.
Érdekesség, hogy az itteni jótékony hatású
gyógyvizet még Báthory Zsigmond is alkalmazta gyulafehérvári
udvarában. Ezt írta legalábbis a históriás Bethlen Farkas.
A legelső időszakban Gyergyóditró és Gyergyószárhegy
közbirtoka volt, amelyek Borszék mezeje névalakban emlegettek az
1700-as években. Miután állandó lakosság telepedett meg itt,
üveggyárat létesítettek, önállóságát viszont csak 1896-ban nyerte el.
Az állandó lakosság betelepítése feltehetően két irányból történt :
A lakosság egyik része a Moldvából, míg a másik a Gyergyói-medence felől érkezhetett. Így a két nemzetiség, akik ekkor itt éltek a székelyek voltak, számarányukat tekintve a kisebbséget a románok alkották ekkor. A családnevek, melyek ezidőtájt gyakran előfordultak a következőek voltak: Eigel, Fokt, Kameniczky, Kolbert, Kramer, Krisztián, Paller, Patka, Pépel, Schiller, Straff, Thalmayer, Vild.
Cseh, sziléziai , lengyel,
steiermarkti, bajor munkásság nagy arányban települt le, és vállalt
munkát az itteni szénbányában vagy üveggyárban. Az asszimilációs
folyamatok hamar lezajlottak, pár évtized és teljesen azonosultak a
magyarok életmódjával, nyelvével, kultúrájával.
Ez a
folyamat persze nem zajlott zökkenőmentesen, hiszen a kezdeti
időszakban elizolálódott egymástól, még a köznyelvben is a
székelyeket harisnyás székelyeknek nevezték a nadrágos zipzerek.
Előbbi Felső-Borszék lakossága, míg utóbbi Alsó-Borszék lakossága
volt.
Mineralogia magni principatus Transilvaniae című szakmunkája révén híressé vált Johannes Fridvalszki a következő sorok tanusága szerint emlékezik meg a településről: „Borszék a reményvesztett betegek menedéke. ” Több forrás is említi viszont:
1777-ben Heinrich
Juhann Kranz vizsgálta meg az itteni borvíz minőségét és kitűnőnek
értékelte. Így vette kezdetét a sikertörténet. Népszerűsítették a
víz jótékony határát, több orvos érvényesítette gyógyító erejét.
A külföldi tőke sem maradt el természetesen, jobbára szász
és örmény befektetők jelentek meg, sőt a XX. század második felétől
az ingatlanbefektetések száma is megsokszorozódott. Ennek oka egészen
egyszerűen, hogy az 1970-es évektől formálódott ki a fürdőtelep mai
profilja.
Ebben nagyon fontos kiemelni a bécsi Zimmethausen Antal geológus munkáját. Ő volt a fürdő megalapítója. Ő kezdte meg a víz vegyelemeztetését Bécsben, Pest-Budán és Szebenben. Így hozhatták forgalomba. Szárhegy bérbe vette a fürdőtelepet, és megkezdi a fellendítéshez szükséges intézkedéseket. Orosz, olasz, görög, török, moldován cégekkel állapodott meg.
A XIX.
század elején üveggyár alapul, szénbányából kitermelés zajlik, a
fürdőtelep egyre népszerűbb.
Neves személyiségek is látogattak ide: Blaha Lujza, Mihai Eminescu, Vasile Alecsandri.
A 20. század minden megpróbáltatásai különösen a két világháború és az impériumváltás a töretlenül fejlődő immáron világhírű fürdőt kedvezőtlenül érintették, amelyre ráadásként a szocializmus építésének hazug gazdaságpolitikája már csak kegyelemdöfést adott. Borszék, az egykoron Karlovy Vary-val, Badennel, Tátrafüreddel egyenrangú fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ teljes mértékben leromlottak és a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben maradt fenn.