Megye: Hargita megye.
Erdély régió.
Ditró a Maros, a Ditró és a
Martonka-patak törmelékkúpjain a Gyergyói-medence északi részén fekvő
Hargita megyei falu, melyhez közigazgatásilag Orotva tartozik.
Gyergyószentmiklós innen csupán 13 kilométerre található.
A
településről érdemes tudni az alábbi információkat:
minden bizonnyal a
magyar Detrejó szóból ered, mely egy víznevet jelentett, a Detre
patakra való utalásként értelmezhető, mely egy gót szóból (drohti)
ered, magyarra fordítva annyit tesz: tekervényes patak.
A lakosság székely tízesekbe szerveződött. Ez vonatkozott egyrészt a területi szervezésre, másrészt feladatkörül elkülönülésére. Tulajdonukat szántók, rétek, erdők és legelők képezték. Feladatuk volt viszont tíz katona kiállítása, de a faluközösségek dönthettek arról, hogy kit küldenek hadba, ez a székely szabadság egyik alappillérét jelentette. A lakosság társadalmi pozícióját illetően ekkor legtöbben szabad parasztok voltak, katonáskodás volt a feladatuk. Emellett idővel kézművesek, kereskedők és értelmiségiek rétege is kialakult.
A XVII. században 97 család
kézművességből élt, de egyre többen váltak kereskedőkké, zsoldos
katonákká vagy értelmiségivé. Az 1400-as években kerültek véglegesen
rögzítve a székely szabadság alapelvei. Nyílföldet juttattak ekkor a
gyalogkatonáknak, akik a király vagy a vajda seregeiben szolgáltak és
számukat tekintve egyre jelentősebbé váltak.
A
lófőszékelység két nyílföldnyi területhez jutott, státusukat tekintve
könnyűlovasok voltak. A hadsereget kis idő múlva három-öt
nehéz fegyverzetű lovas is erősítette.
Az 1600-as
években örmények telepedtek le itt, valamennyien a Moldvában zajló
török-tatár támadások elől menekültek ide. Az őslakossággal hosszú
ideig tartott asszimilálódásuk.
A folyamat azonban nem
állt meg, egyre több család talált itt menedéket, mely egyértelműen
a társadalom átrendeződéséhez vezetett.
A
XVIII. század elején a Rákóczi - szabadságharc mellett a pestis
járvány okozott megannyi szenvedést a lakosságnak. Az adóterhek az
egekig szöktek, Ditrónak ekkor 836 rajnai forintot kellett fizessen.
Ditrót ekkor 225 családos településként tartottak nyilván, melyben az
alábbi összetétel volt: 356 családfő, 840 fiúgyermek. 1910-ben már
6785 fős településként írtak róla.
A székelyek helyzetére visszatérve korábban tettünk róla említést, hogy szabadságjogaikat egyes esetekben figyelmen kívül hagyták. A katonáskodó elemek válasza erre a zendülés, lázadás volt. Báthory István idején az ilyen szervezkedések sokszor kivégzésekkel lettek megtorolva, csak úgy, mint Losonczi László és Bélteki Drágfi Bertalan uralkodása alatt.
A fordulópont
1595-ben volt. Ekkor ugyanis török seregek ostromolták a területet,
így Báthory a haderő érdekében kénytelen volt a székelyek elvett
szabadságjogokat visszaállítani, viszont ez a "kedvezmény" csak pár
évig tartott.
A szárhegyi felkelés tulajdonképpen ebben a
mozzanatban gyökerezett. Ezt Apafi Miklós verte le, majd a véres
farsangként emlegetett megtorlás sem maradt el. Újabb változás Mihály
vajda uralkodása idején következett be, amikoris a székelység
visszakapta a hűséges szolgálatért szabadságjogait.
A XVII. század második felében II. Rákóczi
György hadműveletei miatt a szultán tatár seregeket irányít az
országba, ekkor vált általánosság a hadkötelezettség. A
tatár-moldvai seregeket azonban semmi nem állíthatta meg: Ditrót
lángba borították.
A Szárhegyi ütközetnél a sereg asszonyokból, gyerekekből és öregekből állt, ennek ellenére súlyos veszteségeket okoztak a betolakodóknak. Ennek a csatának később egyébként emlékművet is állítottak. A XVII. század végétől, miután a két nagy birodalom közötti egység megbomlani látszott, Erdély elveszítette önállóságát és állandósult az osztrák uralom. Erdélyt császári katonák szállták meg, a birodalom emellett teljesíthetetlen adóterheket rótt a lakosságra. Ezen intézkedések miatt a kuruc mozgalmakkal egyre inkább szimpatizált a lakosság, egyre többen csatlakoztak ahhoz. Az egész Székelyföld a kurucok pártján volt az 1703-as év végére. Both Ádám vezette 1704. augusztus 27-én csatába őket. A Habburgok a hadkötelezettség erejének kiaknázása nélkül, saját erőből verték le a szabadságharcot. A gyergyói határőrkatonák ezt követően már a Habsburgok zászlaja alatt voltak kénytelenek harcolni.
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc lokális okai:
Az első megmozdulások 1848 telén
kezdődtek, a földesurak és jobbágyok konfliktusából kibontakozván.
Eredmény: kezdetét vette a jobbágyfelszabadítás folyamata. Ezt a
Lázár család is pártolta. A határőrkatonák és családjaik voltak
tulajdonképpen a mozgalom tömegbázisa. A reakció válasza azonban nem
maradt el. A honvédek ennek ellenére tovább
szervezkedtek:
1848. május 19-én és június 28-án
felhívást intézett az I. Számú Csíki határőrezredhez Battyányi Lajos
a haza mentése érdekében. 1200 tagú zászlóalj alakult. A
gyergyóalfalvi és gyergyóditrói honvédek Boros Ignácz százados
parancsnoksága alatt, annak hatodik századában szolgáltak.
Erdély megszállását követően fokozottan védelemre
rendezkedtek be. Gyergyó elfoglalására Marostorda felől érkeztek meg
osztrák-román csapatok.
A lakosság körében heves
ellenállás bontakozott ki és puritán fegyvereikkel (kaszákkal )
készültek a támadásra. Bernád Imre vezénylésével Szászrégennél
csaptak össze, ahol a gyergyóiak sikert arattak. Ekkor született meg
Petőfi Sándor egyik verse is. Kiss Antal százados vezénylésével az
ellenséges seregekkel a Kökösi hídnál is összecsaptak. Az itteni
sikeresség elismeréséül Kossuthnétól zászlót kaptak.
Konklúzió: a
ditrói székelység megannyi kiváló harcossal járult hozzá a
szabadságharchoz, mely azonban sajnos elbukott. 1849 augusztusában a
cári és császári csapatok elől az erődbe menekült lakosságot megadásra
szólították fel, akik kénytelenek voltak megadni magukat. Egy hétig
tartottak ki, aztán végképp kénytelenek voltak letenni a fegyvert.
A XVII. században szörnyű pestisjárványt tört ki
ezen a területen, melyben nyolcszáz ember halálozott el.
A században a pestisjárvány második hulláma is kitört,
majd a XVIII. század elején harmadszor is visszatért a "hívatlan
vendég", akkor már a vesztegzárat is elrendelték.
Ennek megvalósítása érdekében őrök állottak az utaknál, melyeket lezártak, tehát sem ki, sem be nem mozoghatott senki. Ioannis Carolus Lamper orvos tevékenykedett itt ekkor. Ő jegyezte fel a következő sorokat:
"1717-ben nem lévén pünkösd után eső,
oly szárazság volt ad 1-mum sept. A 1718 kihez nem hallatott. Ezt
következő 1719-ben aratásig oly nagy szigorú éhség, hogy fát,
szalmát, rügyet, makkott, dögöt rág vala az szegénység. . . "
Elmondhatjuk tehát, hogy a pestisjárvány előtt
aszály volt, majd a vesztegzárak bevezetése okozott megannyi kárt az
itt élőknek. Termékeiket nem tudták más településeken értékesíteni,
a mezőgazdasági és ipari cikkeket nem hozhatták be.
A járványok mellett a közeli erdőből néha
veszett állatok szöktek a faluba, megharapták a lakosokat. Erről
tudóst egy 1908. április 19-én megjelent újsághír is: " Veszett kutya
kóborolt Gyergyóditróban és Remetén, öt kisgyermeket
harapott meg, míg sikerült kiírtani. . . . Ez évben már második
esetben
fordul elő veszettség".
A XX. században spanyolnátha
ütötte fel a fejét és megannyi embert ölt meg.
A papok az
utcakereszteződéseknél összegyűjtve a koporsókat megszentelték.
Földrajzi fekvése: Orbán Balázs tudósítása alapján:
"nagy hosszú falu 5000 lelket meghaladó lakossal, mely csaknem az egész tér szélességét átfogja, úgy, hogy a tér túlfelén fekvő Remetétől csak a Maros választja el. Csinos, több bolttal szegélyezett piacza városias színezetet ad neki; sokadalmai, hetivásárai nagyon látogatottak, különben is Ditróban mindenütt a jólét és csinosság nyomait látja az utas. És bizonnyal Ditró és Szárhegy a Királyhágón inneni részek leggazdagabb két faluja; ezt pedig nem valami gyáripar vagy kereskedésnek, hanem főként a két falu közös havasán felfakadó borszéki forrásnak köszönhetik, melyből és terjedelmes havasaik legelőiből közel 50,000 forint jövedelme van e két községnek. Mindkét falu fő adóját ezen jövedelemforrás fedezi, a fennmaradó részből iskolákat, csinos faluházakat építenek, a terhelő adótól mentesült nép pedig jólétben élvezi szorgalmának más által el nem kaparintott gyümölcsét. . . . ott a borszéki borvíz (savanyúvíz), melyet ezer meg ezer hordanak szét az ország minden zugába, elannyira, hogy bármerre is menjen az ember, mindenütt látja azon egyszerű, primitív, nyikorgó szekereket melyek alacsony gyékény ernyője alatt összezsugorodva ül szerényen a martialis székely, félországot bebarangol, hazulról feltarisznyált szalonnával elődve, fürge kis lovait a kopár avaron táplálva, addig megyen tűrve, nélkülözve, míg áruczikkének, a nagyrabecsült székely nektárnak vevőjére akad; ekkor gabonát veszen árából, mit haza szállítva, még kap időt arra is, hogy földjét megművelje. . . "
A fejlődés egyenesen arányos lett a népesség növekedésével. Hodos és Bélbor önállóságra tett szert. A második világháború az itt élőknek számos kárt okozott közvetve és közvetlenül is. A határokat átrendezték, gazdasági kurzusváltás következett be, 1945-ben földreform, amely teljesen megszüntette a nagybirtokot.
1950-től néptanács irányította a községet, a szovjet modellt átvéve igazgatták a területet. Osztályharcot hirdettek, céljuk a kuláktalanítás lett, 1952-ben kollektivizálás vette kezdetét.
A tulajdonjogot szinte mindenki elvesztette, az állami
tulajdon túlsúlyossá vált. Benzinhiány lépett fel a világháború után,
így kézi erővel végezték a cséplést . A század közepén aszályt volt
ismét, így a lakosság még többet szenvedett.
XIX. század:
XX. század: Tarisznyás Márton néprajzkutató.