ismertető

A Boldogságos Szűz Mária tiszteletére alapított bencés apátságot valószínűleg Szent László uralkodásának idejében alapították az 1080-as évek körül, bár egy hamis oklevél alapján sokáig I. Bélát (1061-1063) tartották alapítójának. Az apátság nem az erdélyi püspök, hanem közvetlenül az esztergomi érsek fennhatósága alatt állt. Ez számos konfliktus forrása volt, az 1200-as évek elején két erdélyi püspök is erőszakkal igyekezett fennhatóságát érvényesíteni a bencéseken. A visszaéléseket maga a pápa, III. Honoriusz rendeletére kezdték el kivizsgálni 1222-ben. A király támogatása mellett a kolozsmonostori apátságot megerősítették jogaiban. Ezután a püspökök támadásai megszűntek. A tatárok 1241-ben elpusztították a kolostort, de az kivonulásuk után újjáépült. 1288-tól hiteleshelyként működött, első fennmaradt oklevele 1308-ból származik. Ezzel Erdély egyik legfontosabb közintézménye lett. 1362-ben véres incidensre került sor falai között, amikor egy oda menekülő nemesembert a kolozsvári polgárok megöltek. A konfliktus hátterében zavaros birtokperek álltak, amikben az apátság is érintett volt. Bebizonyosodott, hogy Ottó apát és a jegyző több oklevelet is meghamisítottak. Ezért az utóbbit 1383-ban máglyán megégették. Az energikus Antal apát (1424-1451) rendbe szedte a kolostor ügyeit, számos pert indított a földek és jogok visszaszerzésére mind Kolozsvár városa, mind egyházi, mind világi méltóságok ellen. Az 1437-es parasztfelkelés során a kolostort kifosztották, jegyzőjét megölték. 1465-ben erődítési munkálatok kezdődtek a kolostor körül, azonban ezekre királyi engedély nem volt, így a következő évben a falakat Mátyás, a kolozsváriak követelésére leromboltatta. Az ország három részre szakadása után Castaldo ismét erődítési munkálatokat rendelt el a kolozsváriak féken tartására, azonban a reformáció hatása alá került 1556-os kolozsvári országgyűlés elrendelte az egyházi javak lefoglalását, és véget vetett a kolostor működésének. Utolsó apátja Kolozsvári János domonkos szerzetes volt. 1581-ben Báthory István a jezsuitáknak adományozta az apátságot. Egy 1589-es villámcsapás következtében jelentős tűzkárokat szenvedett és csak az 1620-as évek elején állították helyre. Az 1600-as évek derekán minden hányattatás ellenére jó állapotban volt, két toronnyal, három haranggal, tágas sekrestyével, fallal övezetten. Az 1658 és 1661 között török és tatár hadjáratokban azonban végképp tönkrement. A Rákóczi-szabadságharc ideje alatt tovább pusztultak megmaradt épületei, a jezsuitáknak sem volt már szüksége rájuk. 1787-ben magtárként használták. Később köveit nagyrészt elhordták és csupán a szentélye maradt meg, amit 1819-ben kápolnává alakítottak át. 1896-ban neogótikus stílusban újjáépítették. 1922-ben haranglábat kapott, melyet Kós Károly tervezett. 1948 után román ortodox templomként működött, de 1994-től ismét a római katolikus egyház tulajdona. A közelmúltban restaurált templomot 1997. június 20-án szentelték föl Nagyboldogasszony tiszteletére.